Fura

Anya sír. Komolyan, olyan unalmas, hát mi baja van? Amúgy is biztonságos ez? Vezetés közben nem kéne bőgni, könnyes szemmel hogy látja az utat normálisan? Ez egyébként is olyan rossz szakasz, nem elég, hogy át kell járni a városból egy kis faluba – én még ilyet nem láttam, hihetetlen – zongoraleckéket venni, mert csak ott volt hely, még emiatt is aggódhatok, hogy akkor kell itt pityeregni, amikor az utat kellene figyelnie. Idegesít a dolog. Mellékesen nem nekem kellene itt bőgnöm? Én vagyok a kamasz. Persze Jancsi hátul oda meg vissza van, hogy mi a baj. Anya… Mi bajod van már megint? Azt mondja, hogy igazából nincs joga sírni, hiszen be van fizetve a villanyszámla és tűzifa is van. Azt is mondja, hogy azért sincs joga sírni, hiszen még zongoraórákra is járhatunk, ami nem kis dolog, és elmegyünk a biciklitúrára. Tehát hálátlannak tartja magát. De ha látja, akkor miért nem értékeli? Miért kell már megint sírni? Azért, mert azt mondtam neki az előbb, hogy utálom, hogy olyan furán viselkedik néha a barátaim előtt? Megkérdezte, hogy mi az, hogy furán, ez mit jelent? Nem tudom, hát nem tudja, hogy hogy viselkedik? Nem is értem… Nem tudom elmagyarázni, csak furán. És sír. Ez is idegesít. Nem elég, hogy sír, de rosszul érzem magam amiatt, hogy én nem érzek vele együtt.

Megpróbálom fesztelenül megkérdezni: – Miért sírsz, mi bajod?

Szerintem sikerült nyugodt hangon kérdeznem. Nem néz rám, a könnyeit nyeli és az utat figyeli. Elkezdi mondani, hogy sajnálja, ha miatta szégyellem magam néha. És hogy nem tudja, mit jelent az, hogy furán. Mert mióta nyugalmunk van és apa végre (végre?) elment, azóta most kellene a legjobban éreznie magát. De nem olyan könnyű nőként egyedül. Még jó, hogy most nem kell aggódni anyagilag, de fél, hogy ez nem marad mindig így. És ő nő. Érzelmi ember és hiányzik neki az, hogy kapcsolata legyen. És sír, mert tudja, hogy neki senki nem fog megfelelni. Nem azért, mert olyan óriási igényei vannak és nem is azért, mert vele senki nem érne fel, nem, nem azért. Azért, mert más. És amikor lehet, hogy egy kicsit fura, akkor csak próbálja összetartani magát, hogy ne lássák rajta, hogy baja van, próbál normálisnak tűnni és éppen emiatt totál nem az. Másképp látja a világot. Olyan furán. Ezt mondja és rám pillant. Látom, hogy nem haragszik, és már én sem vagyok ideges rá. Szerintem akkor nem fura, amikor a világot látja és ahogy felfogja. Szeretem, ahogy gondolkozik, reális, a földön jár, olyan igazi. Egyszerűen fogja fel az életet, amilyen az élet maga. Egyszerű és szép. Csak magányos. Jancsi azt mondja anyának, hogy ne sírjon, soha nem kell magát magányosnak éreznie, hiszen mindig itt leszünk neki. Anya hálás. Ránézek, és látom, ahogy az utat figyeli, száradó, sírástól vörös szemeiben is benne van a tudás, hogy nem leszünk mindig itt, és hogy ez így van rendjén. Mert úgy látja a világot, ahogy kell. Nem furán. Anya már nem sír.